A gyönyörűen fényképezett, a szexualitást és a női testet a koreai mainstream médiában eddigi legkendőzetlenebb formájában megjelenítő kosztümös film korhatáros besorolása ellenére lett igazi közönségsiker. A helyi viszonyok fényében ez azért meglepő, mert az ország lakói kifelé meglehetősen (ál)szemérmesek, mondhatni konzervatívak. És míg a '70-es években a rendőrök még mérőszalaggal ellenőrizték az utcán a miniszoknyák hosszát, és míg a túl szexisnek találtatott videoklipeket mondvacsinált ürüggyel a mai napig cenzúrázzák, addig a Miin-do szinte mindent megmutat, amit egy mozifilm megmutathat.
A Miin-do (magyarul az 'Egy szépség képmása') az egyik leghíresebb koreai festőművész, a XVIII. században élt Sin Jun-bok (Shin Yun-bok) talán legismertebb műve. A szél festője című, kitalációkon alapuló novellában álruhába (pontosabban férfiruhába) bújt nőként jelenítik meg, ebből a fiktív történetből született 2008-ban egy tévésorozat, és rögtön utána a most tárgyalt moziváltozat. Éppen ezért támadják művészettörténészek és akadémikusok nem csak a készítőket, hanem az egész helyi filmipart, mondván a történelmi tények folyamatos elferdítésével, és azok hitelesként történő tálalásával felelőtlenül hozzájárulnak ahhoz, hogy a fals információk megragadjanak a nagyközönség fejében. Érthető okokból a világon mindenhol kiszínezik a történelmi filmek cselekményét, azonban jelen koreai esetben ennek mértékét úgy képzeljük el, mintha egy nagyköltségvetésű magyar produkció először sorozat, majd egészestés mozifilm formájában bepillantást adna mondjuk Madarász Viktor munkásságába, meglesné a Hunyadi László készítése közben, és mellékesen elhunyt fivére helyét férfiruhában átvevő nőként mutatná be. Mivel a festőről mindenki hallott, a képet mindenki látta, így feltehető, hogy az életéről közelebbit nem tudó tömegek egy része ez utóbbi helycserét is készpénznek venné, egy másik része pedig legalábbis elképzelhetőnek vélné.
Ez a helyzet most Koreában. Az 1758-ban született Sin Jun-bok-ot, művésznevén Hyewon-t, a Csoszon-dinasztia (Joseon-dinasztia) három legnagyobb festőművésze között tartják számon. Apja és nagyapja is udvari festő volt, a nemesi családban ez a cím apáról fiúra szállt. Hyewon munkásságát a realisztikus ábrázolásmód jellemezte, és korának hétköznapjait megörökítő festményeiről ismert. Valamint erotikus töltetű képeiről. Udvari festőként megengedett (sőt, talán elvárt is) volt az erotika finom ábrázolása, ám ő minden korábbinál direktebben ragadta meg a témát, ami – talán csak ürügyként – indokot szolgáltatott a Királyi Festészeti Akadémiáról, a Dohwaseo-ból történő eltávolítására. Kegyvesztetté vált, és végül kiutasították az udvarból, további sorsa bizonytalan. Egyik ilyen, a maga korában vitatott képe Koreában ma nemzeti kincs, ahol az ország egy 307 tételből álló listán jegyzi a nemzet legfontosabb kulturális örökségeit. (Első helyén a 2008-ban leégett Nam De Mun áll, Szöul városfalának egykori déli kapuja.)
Hyewon személye és története önmagában is elegendő forrásanyagul szolgálna egy látványos kosztümös filmhez, és könnyű belátni, hogy a szerepcserét elhagyva is kivitelezhető lett volna a cél, egy korhatáros közönségsiker készítése. A lányregényekbe illő fordulat természetesen megállná a helyét bármilyen fiktív történetben, kár, hogy jelen esetben a stáb hatásvadász módon, a tények ilyen durva manipulálásával érezte biztosnak a bevételt. Hyewon ugyanis minden kétséget kizáróan férfi volt, ezért joggal kifogásolható a festő „meséjének” és a valóságban is létező, múzeumokban őrzött, a mai napig látható remekműveknek az olcsó összemosása.
Annyira azért nem is olcsó. Egy történelmi film hiteles, korhű világának megteremtéséhez tisztességes méretű költségvetés szükséges, amit itt a legnagyobb koreai szórakoztatóipari cég, a CJ Entertainment biztosított. A végeredményre pedig nem lehet panasz. Amíg a hasonló koreai produkciók (például a 2007-es Hwang Jin-yi) esetében sokszor egy steril, skanzenszerű díszletváros adja a cselekmény hátterét, addig a Miin-do helyszínei ennél jóval reálisabb, élettel teli, lüktető képet mutatnak. Ráadásul a kamera szeret elidőzni egy-egy utcaképen, befogni minél több részletét, számtalan foglalkozást és hétköznapi tevékenységet megmutatni, néha már-már dokumentarista stílusban. (A pikáns részek kivágásával ideális országimázs videó lehetne belőle.) Ehhez még jönnek a színpompás kosztümök, valamint az elengedhetetlen, jó értelemben giccses képsorok kalligráfiával, piros pipacsokkal teli réttel, gyönyörű kiszengekkel (a gésákhoz hasonló szórakoztató hölgyek), és a királyi udvar hivatalnok- és szolgaseregével; valamint ráadásként szentimentális aláfestő zene, kajagummal (gayageum) bőven kísérve. Együtt akár egy megelevenedett képeskönyv – a hardcore Korea-rajongók biztosan, az országgal szimpatizálók pedig nagy valószínűséggel szerelmesek lesznek ebbe a filmbe.
Koreai blockbustertől egy ideje nem várható túl sok, a kevés kivételtől eltekintve mindegyik „csupán” tisztes iparosmunka sablonos sztorival, és kiemelkedőnek nem nevezhető színészi alakításokkal. Jelen esetben a helyzet többszörösen is pikáns. Sikeres sorozatból nem művészet a pénztáraknál is jól teljesítő filmet összegyúrni, így a CJ Entertainment bátran kockáztatott: a producerek kiadták parancsba, hogy készüljön el az eddigi legerotikusabb koreai mozifilm. Ehhez befutott színészek adták arcukat (és testüket), ami korábban azért elképzelhetetlen lett volna. A női főszereplő Kim Min-seon népszerű tévésorozat-színész, míg a férfi főhős Kim Nam-gil a Modern Boy, vagy a No Regret című filmekből lehet ismerős.
Az ízlésesen tálalt erotika azonban a játékidő indokolatlanul hosszú részét teszi ki, koreai filmeket nézve nincs erre felkészülve az ember, ráadásul néhol elég öncélúnak is tűnik.
A Portrait of a Beauty (Miin-do) a romantikus kosztümös filmek, és főleg Korea szerelmeseinek bátran ajánlható, kötelező darab. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy ez egy sorozatból készült egészestés változat, azaz cselekményét tekintve egy szerelmi négyszög dominál, könnyekkel, drámával, összetört szívekkel alaposan fűszerezve. Ezen a téren pedig már nem lehet sok újat mondani (főleg Koreában), de a készítők szemmel láthatóan nem is próbálkoztak – néhol ijesztő a párhuzam a Hwang Jin-yi egyes jeleneteivel, éppen csak a szereplők és a díszletek mások.
Utolsó kommentek